2022. augusztusában részt vettem Bodajkon életem első Szent Damján Táborában. Minden tekintetben egy hatalmas élmény volt. Rengeteg új barátra tudtam szert tenni, megismertem a táborozókat és megannyi felejthetetlen kaland volt benne. „Újoncként” kissé féltem, hogy milyen lesz a tábor, mivel sérült gyermekekkel nem nagyon foglalkoztam ezelőtt. De ez a félelem a tábor közeledtével egyre inkább megszűnt bennem, s mire táborozók megjöttek, meg is szűnt, látva a sok boldog embert és a mosolyokat.
A csapatom a legjobb volt számomra, hisz sok barátom volt benne, akik tapasztaltabb táboroztatók voltak. De, akiket nem ismertem a segítők közül, velük is jó barátság alakult ki. Ez úton is köszönöm nekik a segítséget, és hogy ők is segítettek felejthetetlenné tenné a tábort. (Hajrá sárgák! 💛)
A csaputunkban gyerekek voltak csak, 4 fiú és 4 lány. Minden gyerek egy külön egyéniség volt a csapatban, mindenkinek más volt az igénye, másképp kellett kezelni. Volt, aki vak, ADHD-s, Down-szindrómás, napérzékeny; tejérzékeny, gluténérzékeny, ki jobban, ki kevésbé önellátó. Úgy vélem, az első nap mindig a legnehezebb, mikor még a táborozókkal ismerkedünk és kicsit kitapasztaljuk, hogy ki milyen is valójában. Hogy viselik az idegen környezetet, hogy néhány napig nem a családjuk veszi körül őket. Bevallom, az első napon nem tudtam sokat aludni, mert volt olyan gyerkőc, aki nehezen aludt el az első éjszaka, mivel minden új volt neki. De az elkövetkezendő napokon már simán vettük az akadályokat.
Azért is vagyok hálás Istennek ezért a néhány napért, mert rengeteg mindent megtanultam ennek hála. Hogyan legyek türelmesebb valaki mással, mit is jelent gondoskodni, milyen érzés lehet sérült gyermeket nevelni és vele élni a mindennapjainkat. Milyen foglalkozni a különböző betegségben szenvedő gyerekekkel, mert mint írtam, mindenki egy külön egyéniség. Gergőkét egész nap le kellett kötni, mert neki mindig valamilyen ingerre volt szüksége. Viszont Benike a zenét szereti nagyon hallgatni. Emlékszem, mindig a „Nagy esőket” kérte (Republic – 67-es út), hogy kapcsoljam be, mert az a kedvence.
Ez a fajta gondoskodás megmutatta nekem azt is, hogy a sok nehézség ellenére mennyi boldog pillanata lehet egy sérült gyermeknek és szüleinek/gondozóinak. Számomra ennyi mosolyt, örömöt és szeretetet ezen a néhány napon kívül nem adott semmi mást. Azt kell, hogy mondjam, hogy a tábor utolsó napja is ugyanolyan nehéz, mint az első. Ez a búcsú napja. Igaz, nekem ez egy nappal hamarabb esett, mivel haza kellett utaznom, de így is rettentő nehéz volt elválni. Az után a rengeteg mókás pillanat után nehéz elengedni őket. De ez a búcsú mindig az újabb találkozás reményében történik, hogy jövőre ugyanígy, ugyanekkor találkozunk!
Sajtos László, II. évfolyamos papnövendék